Kovács Balázs / Xrc

[ english / magyar ]

Projektek:

- 2023-Szaggatos
- 2022-Erdosav-dalok
- 2021-Websonify
- 2020-Vinilkut
- 2020-Spirofon
- 2019-Exiles-live
- 2019-Csigarajzolo
- 2018-iszalagNet
- 2018-Websynth
- 2018-Webaudio-jatekok
- 2018-SAR
- 2018-Repedtfazek
- 2018-Eszelos_meszelos_csaladja
- 2018-Eszelos_meszelos_Televel
- 2018-Avaros
- 2017-SDcard
- 2017-Off-On
- 2016-Webcards
- 2016-Soundraw-cella
- 2016-Copyright_song
- 2016-0,00000038580247_Hz
- 2014-Rendrakas_a_szantofoldon
- 2014-IEM_logo_song
- 2014-Blaues_Rasuchen
- 2013-Torott_Ablak_Galeria
- 2013-Torokban
- 2013-Sounds_of_Pictures
- 2013-SoundDraw
- 2012-video_works_for_mobile_contemplation
- 2012-Pixels_on_Waves
- 2012-Ornamental_movie
- 2012-Descent_on_the_Pine_Creek_Road
- 2011-artuditu_presents_va-friends_are_electric_
- 2011-Voices_of_Egypt
- 2011-Network_Drive
- 2011-Ledrain
- 2011-Brno_videodok1
- 2010-Machine_beggar
- 2010-Figyellek
- 2010-0.01_Hz_Sine_wave
- 2009-Vinyl_sleeve_player
- 2009-Dna_data_sonification
- 2008-Computer_controlled_vinyl_player
- 2007-Termelodes
- 2007-Spam_poetry
- 2005-lad

Szövegek:

- 2023-hang_es_hallasfilozofia
- 2023-ai_zene
- 2018-eco-friendly_sound_art
- 2018-digit_plein_air
- 2018-athallasok
- 2015-ezmba-tortenet
- 2014-no_input
- 2014-Mas_hangok
- 2011-A_szabadsag_csupan_latszat
- 2010-Hang-zene-halozat
- 2009-Erzekszervek_parbeszede
- 2009-Chowning
- 2008-Kalozkodj
- 2008-Hanghalozatok_es_a_metakomm
- 2006-Hattyuhaz
- 2004-deepen
- 2004-csendtoresek
- 2004-Maganmuveszetek
- 2004-Banky
- 2003-Uhfest
- 2003-ModernitasEcho
- 2003-KimCascone
- 2003-Hungaroton
- 2002-KalmarLaszlo_Notturno
- 2001-pithagoreus_zene

CV

szovegek/2003-Hungaroton.txt

In: In: Avantgárd: underground: alternatív – Popzene, művészet és szubkulturális nyilvánosság Magyarországon, Kijárat – Artpool – PTE Kommunikációs Tanszék, 2003
----------------------------

Kovács Balázs
Hungaroton - kortárs magyar zene a ’70-80-as évek fordulóján

Ez az írás rövid áttekintéssel szolgál a ’70-80-as években, és különösen azok fordulóján hazánkban tevékeny kortárs zeneszerzõkrõl, elõadói csoportokról. Nem szándékom a teljeskörûség, hanem a vizsgálódás alapjául a Hungaroton (1969-ig Magyar Hanglemezkiadó Vállalat, MHV) kiadványait veszem elõ. Egy olyan szerencsés összekapcsolódás tanúi lehetünk visszatekintve, melyben a zenei formák globális felszabadulása, a zeneszerzés aktusának kinyílása a hazai politikai enyhüléssel találkozott össze, és kísérte azt útján.
Problémánk felvetése így már rögtön az első pillanattól megjelenik: honnan is lehet a hazai kultúripar eme termékeit ma elõvenni? Könyvtárak kiárusításaiból, antikváriumok mélységeibll hozzájuk méltatlan áron szerezhetjük be kket, tehetjük fel lemezjátszónkra (ha még van). Látható, hogy itt nem csupán a kortárs zenének, nem is magának a hanghordozónak leértékelddése / átalakulása zajlott le, hanem az tt megteremt politikai rendszer megsemmisülésével szelektálatlanul átértékelddött köznapi gondolkodásunkban az tt közvetít kultúra egésze. Dokumentumok ezek az objektumok: tartalmukban az elmúlt kultúra hordozói, egész megjelenésükben pedig múltról való (nem-)gondolkodásunk lenyomatai. Underground jellegük így oda és vissza értendő: miközben megmutatják, mennyire perifériára szorult egy hajdanvolt állami hanglemezkiadó vállalat munkássága, jelenlétük protestál: a ma zenekultúrája (ha nem süllyedt ez a szó is a tárgyalt hanglemezek mellé), a kortárs zene akademizálódása ellen.
Nem vitás, hogy ’kortárs zene’ ma is létezik hazánkban: tárgyalt korunk szerzii közül (lásd ábra), a ma is élők többsége aktív és elismert alkotó, munkásságukat nem állami, de szintén nemzetközi irányultságú zenekiadó publikálja, és vitalitásukat épp a nemzetközi közvélemény igazolja. De magának a kortárs zenének vitalitását mi igazolhatná? Épp a zene folyamatos megújulása: egyik oldalról az új mvvek születésére, fiatal szerzők megismertetésére törekvő általános igény, másik oldalról a szó szerinti megújulás - a kortárs zene fogalmának kiterjesztése a jelenkori kulturális tényezõk felé, kommunikatív-reflektáló viszonyt teremtve azokkal, és általuk létrehozva sajátos hangnemét. Ezek az elvárások első pillantásra elérhetetlennek tűnnek; mégis, a dokumentumok alapján megállapítható, hogy tárgyalt korunkban mindkét horizont határozott körvonalak között született meg és fejtette ki hatását az új mûvek létrejöttére, ráadásul azon szerencsés csillagzat alatt, mikor a közizlés és publicitás feltételeit a felsõb hatalom teremtette meg, a zenei karaktert az alkotómûvészek dolgozták ki.
Természetesen nem célom a restauráció: hangsúlyozni kell, hogy ma egy efféle véletlen szimbiózis nemcsak politikai, de kulturális oldalról tekintve is létrehozhatatlan. Sokkal inkább javaslom, hogy vegyük fel az e dolgozatban leírt tendencia fonalát, és folytassuk a folyamatot a jelenkorban − mind zenei, mind kulturális téren.

A szöveg első része a tárgyalt kor kortárszenei kultúráját tárgyalja, a Hungaroton kiadványain keresztül tekintve. Kiindulási alapom nemcsak a bevezetésben írott intenciók miatt a jelenkor, hanem annak igénye miatt is, hogy a ma kevéssé ismert (többségükben elhalálozott) szerzőkről, időközben felbomlott csoportusulásokról ejthessek néhány szót, csökkentve munkásságuknak saját korukban felejtett mivoltát. Második részben, összegzõ jelleggel néhány tendenciát vázolok fel, amelyek körvonalazni igyekszenek a kor jellegzetesen magyar zenei jegyeit.

*

Ha a Hungaroton (és MHV) archívumának 1990-ig terjedõ jegyzékét böngésszük, több mint 4000 tételt találunk. Ez az adat évenkénti közel száz kiadványt takar, melybõl átlagosan 10 a hazai kortárs zenét bemutató hanglemez. Megállapíthatjuk tehát, hogy a Kiadó tulajdonképpen nem egy, határozott zenei koncepció szerint mûködõ szervezet, hanem a hazai hanglemezkiadás egyetlen szerve volt, mely felfelé nem gazdasági nyomásnak, hanem politikai érdekeknek tartozott elszámolással, a közönség irányában viszont a benne elõre meghatározott arányokat képviselte, és ebben az igények változását csak kevéssé engedte érvényre jutni. Ez a 'csak' azonban a 4000 tétel tükrében máris jelentõs tényezõt képvisel, kialakítva a Kiadó számára a felülrõl meghatározott értékek képviselete és a velük többnyire szembenálló elvárások (melyekben esetünkben mindenkoron a könnyûzene irányába tendálnak) közti kapcsolat lehetõségét.
Ez voltaképpen politikai legitimáció által elért kulturális legitimáció, amely kapcsolatban azonban egyenrangúság uralkodik: a hatalom biztosítja a mûködési kereteket, az intézmény pedig saját mûvészeti legitimációját felhasználva képviseli a meghatározott értékeket; és melyben az értékek, célok tekintetében egyetértés van: "az új magyar zeneszerzés legjobb teljesítményeinek rögzítése; a magyar zene nagymestereinek, zenetörténetünk becses emlékeinek felvétele." (Breuer 1985: 451) E feltétel megfelelõen tág ahhoz, hogy a repertoár szabadsága kizárólag mûvészi, és korántsem gazdasági igényeknek megfelelõen is, de teljességében a Kiadó kezében maradjon. Ez középtávon mindenképp jótékony hatást fejt ki, de tegyük hozzá: hosszú távon a politikai legitimáció jelenléte akadályozza a társadalmi legitimáció önmagára találását; és valljuk be: a szocializmus korának nem is volt szándéka, hogy ezt lehetővé tegye. Példaként említhető az önszerveződések betiltása. És mára láthatjuk: az sem jelent megoldást, ha a politikai legitimáció (akármilyen okok által) teljesen megszűnik, az érték definiálását és képviseletét a piac törvényeire bízva.
Mint említettem, a Kiadó (és vele a zenei kultúra többi kortárs intézménye: rádió, hangversenytermek) előtt megnyílt a globális értékek és a közönség sajátos igényei között felállítható kapcsolat lehetősége. Az utóbbiakban pedig kimutattam, hogy ez a kapcsolat virtuális síkon, a politikai rendszer által közvetítve valósult meg. Ahelyett azonban, hogy tovább hangsúlyoznánk a Hungaroton látszatszabadságát, tanulságos inkább kiemelni a pozitívumokat, melyeket a Contemporary Hungarian Music sorozat is kamatoztatott. Ezek: 1) a zeneszerzők teljes szabadsága - hiszen nem elért sikereikkel, hanem munkájukkal, mint új zenei szellemiségű szerzők reprezentálták (és máig is teszik) hazájukat; 2) a zeneszerzők nemzetközi szellemisége, nyitottsága - erre garancia saját legitimációjuk: az akadémiai képzettség (az ábrán látható, hogy szerzőink többsége Farkas Ferenc főiskolai ill. magántanítványa volt) és a külföldön: Rómában, Párizsban, Darmstadtban szerzett tapasztalatok és sikerek; 3) az előadók technikai virtuozitása, melyek kölcsönösen indukálták új lehetőségeket kihasználó ill. magyar jellegű művek, tematikus hanglemezválogatások születését: példaként említhetjük Dubrovay László Matuziadáit, vagy a cimbalomkompozíciókat (1. kép).

1. kép: Contemporary Hungarian Cimbalom Music. A képen: Fábián Márta (SLPX 11899, 1978.)
[slpx11899_cimbalom.bmp]

Mindezek eredménye a kétszeresen is 'magas' zenekultúra: egyrészt a szerzői szabadság és profizmus önkéntelenül is elzárja az alkotókat a közélettől, éppúgy, mint tette azt a politika a közemberekkel a Nyugat kapcsán (de tételezzük fel, hogy ennek csak előnye van az alkotói munkára nézve); másrészt, az új zenét az őt kísérő propaganda mindenki számára befogadhatónak, céljait követendőnek mutatta, és lehetségesnek tartotta 'az elefántcsonttorony alátámasztását' a népművelés, társművészet eszközeivel.
Ha kézbe veszünk egy itt tárgyalt Hungaroton-lemezt, mindkét itt leírt réteggel szembesülhetünk. Miközben ugyanis a zenét hallgatjuk, a kiadvány külalakja információt (több - nyugati - nyelven) és látványt egyesít, a szövegekből fiatal alkotókról és előadókról, sőt, zenetörténeti tendenciákról is tudomást szerezhetünk (Wilheim András, Grabócz Márta, Juhász Előd és mások tollából). Azóta nemhogy más művészeti forma, de maga a magas kortárs művészet sem élvezett ekkora didaktikus környezetet.
Az effajta kommunikáció hatékonysága immár nem csupán a hangfelvételek iránt érdeklődő zenekedvelőket találta meg, hanem eljutott a zenével most ismerkedők lakásába is. Olvassuk csak a következő beszámolót, melyben Bors Jenőt, a Hungaroton igazgatóját idézi Breuer János (Breuer 1985: 453)! "Pár évvel ezelőtt kezdték tömegesen vásárolni a sztereo lemezjátszókat, akkor szinte gyerekek voltak még, főleg a beatzenét keresték. Eltelt pár év, s ugyanezek a fiatalok ugyanezen a lemezjátszón most már többet akarnak. Először a könnyűzenétől követeltek többet, aztán, ha nem is mindannyian, rátaláltak a zeneművészetre." A fiatal alkotók szerepe nem csupán az új irányzatok képviseletében jelentős, hanem az ifjú közönség jelenléte döntő tényező az új zenei kultúra megszületésekor, majd a koncertek, zenei műhelyek sikerében. A fiatalság igényei eközben automatikusan újra és újra bekapcsolják a megújulás, a radikalitás, más zenei irányzatok felé nyitás (akár csupán koncertalkalmak nyomán, akár zeneművekben) tényezőit, mindvégig átalakítva az innováció erejét a külvilágra irányuló reflexió feszültségévé. Látható tehát, hogy míg a '70-es évek kortárs zenéje eredendően nem lép fel egy underground jellegű mozgalom igényeivel, mégis azzá válik, bár csupán legvégső, közönséghez érkező formájában.

Idézzük most Wilheim András programatikus célzatú kérdéseit Jeney Zoltán szerzői lemezén, az Új Zenei Stúdióról szólván: "mi az a fonál, amelyre egy immár tizenkét évjáratot átfogó generáció (Dukay Barnabás, Jeney Zoltán, Kocsis Zoltán, Sáry László, Vidovszky László) alkotásait felfűzhetjük; [...] mi az a teoretikus alapvetés, ami megoldásaik egyszeriségét, esetleges "helyi színét" is magába foglalva koncepciójukat aktuálissá teszi, s ezzel biztosítja irányzatuk nemzetközi érvényességét?" - helyi és nemzetközi érvényességről szóltunk, utaltunk a kor kortárszenei kultúrájának hazai sajátosságaira is. Amennyiben pedig a zene közös nevezőit kívánjuk rendezni, jó helyen indulunk ki az 1970-ben született Új Zenei Stúdió tagjainak lemezeit jellemezve.
A Stúdió két évtizedes munkássága végigvezet a kor zenetörténetén és újzenei kultúráján, miközben megjelenésében az első pillanattól kezdve az eddigiek során előjelzetteket tükrözi: politikai védettségben, a KISZ Központi Művészegyüttes oltalmában működik, tagjai zeneszerző és -művész szakos főiskolai hallgatók; repertoárjuk egyaránt tartalmaz saját és külföldi műveket; utóbbiaket pedig gyakran maguk mutatják be itthon először; emellett rendelkeznek a rendszeres koncertezés lehetőségével, a született műveket a Zeneműkiadó, a felvételeket a Hungaroton publikálja. De az ÚZS nemcsak formai szempontok szerint képviseli a kor zeneszerzését. Folytassuk tehát Wilheim András gondolatmenetét, és fogalmazzuk meg szűkebb értelemben hazánk zenei identitását!
Eme identitásnak két érzékelhető tényezője (sorrendben) a kor zenetörténeti eseményeinek beszivárgása és (Wilheim kérdéséhez kapcsolódva) a Kodály és Bartók által megvalósított nemzeti zene fogalmának újragondolása. Utóbbi, ha másként nem is, kerek tagadásként, a többi európai irányzattól (a lengyelt is beleértve) 'megkülönböztető jegyként' volt jelen a kortárs szerzők munkáiban. De feltehetjük, hogy az új zenei eszmék és formák nyelvével egyre nehezebbé vált összeegyeztetni azt az örökséget, ami Szabó Ferenc, Kadosa Pál korábban, egy évtizeddel megelőzőleg még nyíltan megmutatkozott. És itt kapcsolódnak be a '70-es évek zenetörténeti eseményei, melyeknek már nem a múlt mutat utat, hanem a jelenben zajló demokratikus és globális kommunikáció. Túlléptünk a darmstadti iskola feloldott, de egyben önmagába is zárt tonalitásán: a posztszerializmus jegyében Stockhausen hangzást kitágító, az aleatória (véletlen-zene) komponálást, zeneszerző-előadó viszonyát feloldó hatásai jelentkeznek. E kettő tetőzéseképp pedig, a '70-es évek végén jelentkezik John Cage koncepcionális, az eddigiek során szűk értelemben vett zenén túlra: audiovizualitásra, dekonstrukcióra tekintő darabjaival. Ez a folyamat a zenei anyag fokozatos, határait megközelítő kinyílása. Ami pedig ezt követheti (és ekkor már átugrunk a '80-as évekbe), az új nyelv keresése a koncepcionáltság és a nyitott folyamat szellemében: visszatekintés a primitív formákra (minimál), kitekintés az ezoterikus kultúrák felé, áttekintés a popkultúra oldalára; és ami mindezeket is közvetítheti: a fokozatosan bontakozó elektronikus zene, használja akár a konkrét zene vagy a hangszintézis hagyományait, esetleg az utóbbi kultúrkörök jellegzetes hangszereit, szerkesztési elvét, formáit.
Látható, hogy új lehetőségeknek valóságos áradata vonult végig a két évtizeden, és vele a Stúdió szerzőinek munkásságán is. Szerencsés az a véletlen összecsengés, hogy az információk, melyek a külföldi tendenciák itthoni rekonstrukcióját kezdeményezték, megérkeztek az országba, és az általuk hordozott felszabadulás az alkotók legitimációját és a politikai enyhülést felhasználva a közönség körében felszabadításként hathatott.
Mindamellett azt mondhatjuk: szerzőink egységesen a konstruktív-spekulatív kompozíciós technika felvállalását választották a lehetőségek közül. Eközben viszont az irányzatok sajátos, az idő múlását figyelmen kívül hagyó szintézisének jegyeit találhatjuk meg: a minimálzene és a hangszintézis Jeney Zoltánnál, a zenei anyag dekonstrukciója Sáry László, a nyitott mű Vidovszky László esetében.

2. kép: Jeney Zoltán második szerzői lemeze. Grafika: Keserü Ilona (SLPX 12059, 1979.)
[slpx12059_Jeney.bmp]

"Ha közben készültek volna, legalább az íróasztal-fiókok számára, a jövendő számára olyan művek, amelyek technikailag, nyelvileg és tartalmilag valóban korszerűek lettek volna, eredetiek és újak, ha támadtak volna nagy tehetségek, talán útját állták volna a provincializmus és középszerűség egyre erősebb hullámának." - írja Kroó György 1975-ben az '50-es évek magyar zenéjéről (Kroó 1975: 45). Írása nem jelenkorának kíván negatív tükörképet felállítani, miközben megállapíthatjuk, hogy saját kora számára olyan intelemmé válhatott, melyet az Új Zenei Stúdió tagjainak mindegyike kielégített. Olyannyira, hogy a mai kiadók (Hungaroton Records, Budapest Music Center) is e 'fiókból' veszik elő a szerzői lemezek anyagát. Ejtsünk azonban néhány szót azokról, akik szintúgy kielégítik az idézetben sorolt feltételeket, de emlékezetünk perifériáján, felvételként pedig éppúgy a többi hanglemez között várakoznak.
A Stúdió létrejöttét követően több hasonló zenei műhely alakult az országban. Ezek publicitása ma is érzékelhetően kisebb volt (leszámítva a 180-as Csoport tevékenységét, 1979-től); volt ezek között olyan, amit felsőbb szerv hozott létre (a Magyar Zeneművészek Szövetsége Fiatal Zeneszerzők Csoportja, FZCS, 1976-tól), szintén 1976-ban alakult Miskolcon az Új Zenei Műhely; a '80-as évek elején pedig elindult a Magyar Rádió Elektronikus Zenei Stúdiója (Szigeti István, Csemiczky Miklós, Victor Máté) és a Kis Zenei Stúdió (Faragó Béla). Két általános jellegzetességet tapasztalhatunk. Egyrészt, folyamatos a szerzők átjárása a csoportok között (leggyakoribb kiinduló- vagy végpont az FZCS - pl. Csemiczky Miklós ill. Szigeti István, Faragó Béla), másrészt, stilárisan folytatását képezik az ÚZS által erjesztett zenei folyamatoknak.
Más vonalon halad, de azonos szellemiségben mozog (amennyire fentiekben kimutathattuk az új magyar zene megkülönböztető jegyeit) a Budapesti Kamaraegyüttes (1968-tól) tagjainak munkája. Korántsem oly radikális módon újító, hanem kiforrott, a nemzeti hagyományokat explicite felvállaló, szabadon kapcsolódó idősebb közösség. Zenei formáikat azonban mégis érdemes elővenni: egyéni-borongós hangvételük (Kalmár László, Soproni József), történelmi témáik (Balassa Sándor), új expresszivitásuk folytatása a magyar hagyományoknak (Kurtág György, Maros Rudolf), és megelőlegzi az utókor retropektív európai irányzatait.

3. kép: Soproni József szerzői lemeze. Fotó és grafika: Sajnovits Sándor (SLPX 12061, 1976.)
[slpx12061_Soproni.bmp]

Harmadik terület tárgyalt kor spektrumán az elektronikus zene. Technikai háttér híján jelentős késéssel, a '70-es évek közepén indult útjára

Hazánkban csuopán
kutatóközpont?
fesztiválok?


4. kép: Paul Arma szerzői lemeze. A borítón: Gyarmathy Tihamér: Kozmikus kompozíció (SLPX 12615, 1984.)
Dubrovay
Paul A

Bálint Endre: Képszonett 1986

mellett döntöttek
Ennek oka többek között abba

, új példát mutatva arra, miként jutottunk el a tömegzenéktől a tömegeknek megcélzott magas zenéig.


Breuer
Wilheim


Példaként
zenei kinyílás || mindenkimindenki
ánk a koret
'jogos' alapokra helyezését
bujtatott emigráció?
didaktika
nemzetközi
találkozik

a profizmus kinyílása stb


szabott e3 hanem
maga kereste is az igényeket.

a rendszerváltást követõ átalakulásig a hazai hanglemezkiadás kizárólagos képviselõje tulaj jelentõségékortárs zenei sorozata nem egy határozottan létezõ

kifelé irányuló
csalás


te
Egy elaadás, ami a Magyar Hanglemezkiadó Vállalat (MHV, 1969-tll Hungaroton) munkásságát tárgyalja (még ha részleteiben is), egy alternatív nyilvánosságot tárgyaló konferencián felettébb kérdéses. Nem az underground zene ’beszivárgásának’, ’popularizálódásának’ nyomait szeretném dokumentálni, hanem a tárgyalt kor egy olyan résztvevjjére irányítanám a figyelmet, ami eredete szerint felette áll ezen általános jelenségeknek, megjelenési formái szerint azonban mélyen azokban gyökerezik: a hazai kortárs zene hazai megjelenésérll van szó.

zenetörténeti
politikai