szovegek/2008-Hanghalozatok_es_a_metakomm.txt
Hanghálózatok és a metakommunikáció aspektusa
Kovács Balázs
A hálózati kommunikáció és a zeneszerzés a Vadnyugat stádiumában van
(Johannes Kretz – European Bridge Ensemble)
Ez a cikk azt követően született, hogy a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kara Mediális Művészetek Intézete kötelékében számos hanghálózat létrejöttét kezdeményeztem, vagy szemtanúja voltam más kezdeményezések megvalósításának. Úgy gondolom, hogy tanulságként mindenképpen érdemes számot adni ezekről a kísérletekről, és ez a felsorolás nemcsak kortünetként regisztrálható, hanem bízunk abban, hogy a bennük felmerülő igények a jövőbeni megvalósításokban is éppúgy jelen lesznek, s lehetőleg kidolgozottabb formában. Kezdem egy rövid technikai alapozással, ezt követi a hálózati hangművészet néhány érdemes példájának bemutatása, majd végül azok a projektek, melyekről az imént szóltam. Ha elsőre nem is tűnik fel, mi a téma társadalmi jelentősége, akkor rögtön megvilágítja a probléma magját, ha tisztázzuk a kérdést:
(1) Mi a hanghálózat, mi a hálózati zene?
A számítógépes hanggenerálás, előadás, kompozíció mára nem egy gép és egy ember, hanem egy, szoftverekből, interfészekből és a közvetítő protokollból álló hálózat munkája. Jelen cikk alapja, de nem központi témája épp az a protokoll, ami a MIDI megjelenésével vette kezdetét, és az ethernet alapú csomagkapcsolt hálózatokon megvalósuló elképzelésekben érte el virágkorát. A nyílt forrású OSC, az Apple rendszerek által használt midinetwork, az audióhálózatokra használható, fejlesztés alatt álló Netjack és a MaxMSP netsend~ kiegészítései mind azt az igényt jelzik, hogy egy hanghálózatba és a kapcsolódó kompozíciós keretbe bevonhassuk a mindenkori Távolit.
A UNIX típusú rendszerek (Linux, Mac OSX), és a rajtuk megjelent újszerű multimédia alkalmazások (PD, SuperCollider valamint az FTS szerkezetű kezdeti Max és folytatása ezen a vonalon, a jMax) szerver-kliens architektúrája épp egy elfeledett technikai állapotot idézett fel, az 50-60-as évek kiszolgáló-terminál típusú géptermeiben kapcsolta be újra az áramköröket - azonban már egy egészen felgyorsult, hálózatra központosult kontextusban.
A kezdeményezés, elmondhatjuk, nyert: egy tipikus szerver-kliens felépítésű hangképző alkalmazás, a SuperCollider (továbbiakban: SC) sikeresnek mondható, és ami ebben a szóban bennevan: stabil (ha lefagy a kliens, a szerver még továbbra is generálja a hangot), hatékony, és a többszálúság miatt pedig napjaink többprocesszoros rendszereinek ideális alkalmazása. Am viszont nincs benne az állításban: az SC sikere relatív, használói a szubkultúrán belül is csekély számban vannak jelen, így az elismerés inkább szakmai, egy prototípust megillető. A sémára épülő alkalmazások megengedik, hogy a szerver valóban szerverként, egy távoli gépre kihelyezve szolgálja ki a felhasználókat, azonban a jelen állapot szerint úgy, hogy a létrejövő hangfolyam csak a szerver gép saját, helyi hangkimenetén élvezhető.
A hanghálózatoknak jelenleg két formája él: ez utóbbi, a kontrolljelekkel (MIDI, OSC) operáló, kisebb sávszélességű változat, és a hangot valós formájában vagy tömörítve közvetítő, ezzel együtt olykor gigászi sávszélesség igényű, és mindenképp jelentős (1-30 mp) késéssel dolgozó változat. Mivel úgy gondolom, hogy ez a szétválasztás kizárólag a jelenkor technikai adottságai miatt áll fenn, ezért szeretném a szétválasztást átlépve arra irányítani a vizsgálódást, hogy egyáltalán miben adhat többet a kompozícióhoz a hálózati szituáció és a középponti szerepű Távoli, lényeges-e, s ha igen, hogyan valósul meg az előadók metakommunikációja (szemkontaktus és egyéb, nem zenei kommunikációs rétegek, melyek az együttzenélés érzetét évszázadok óta képviselik), és kiküszöbölhetők-e a kommunikáció során fellépő, jelenleg mutatkozó sajátos hibák? De hogy egy pozitív kimenetelű választ is elővetítsek: lehet-e mindezen gátló tényezők fel- és kihasználásával új (zenei) formákat teremteni, melyek felszámolva a jelenlegi állapotot átadják az előadás koncertjellegét egy, az eddigi kollaboratív tapasztalatokból építkező szituációnak? A mottóban említett European Bridge Ensemble együttes álláspontja is épp ez, de ehhez hozzáteszik: „hálózati“ zenéjük nem az előadás során érvényesül, hanem a próbák idején dolgoznak egymástól távol, és így a végeredmény egy, a hálózati korlátok által erősen meghatározott, de együtt, helyben előadott produktum. A hagyományos előadás örök visszatérése mögött az eredeti kérdésekre is választ rejt ez az álláspont: ha kellően megerősödik egy helyben működő együttes, utána képes lesz a „hálózatosításra“ is, hiszen a metakommunikáció az együttes munka során beleépül a zenébe, és így már önállóan, csak hangzás formájában is megállja a helyét. Ennek ellentéte, de hasonló eredményre vezet az a kezdeményezés, amit a Krétakör színház legutóbbi, A szabadulóművész apológiája c. akciósorozatának részeként alkalmazott: három, egymástól elzárt résztvevő (nem zenészek, hanem a közönség véletlenül kiválasztott tagjai) együtt zenél gitáron, dobon, zongorán. Nem tudnak semmit egymásról, és mégis, kizárólag a „vakság“ okozta szituációban mozogva a hangok által játékos, zenei produkciókat szülnek. A metakommunikáció itt a zenén és az egymásrahatáson keresztül fejlődik ki.
Érdemes azonban szélesebb körben is megnézni az e téren született eredményeket.
(2) Hanghálózatok áttekintésben
A mechanikus hangkeltés (hazai példákat szemlélve Haraszty István Kedveske alkotásait említhetem) egyik jellemzője, hogy egy valahol megtörtént esemény egy másik helyen hangot hoz létre, vagyis nemcsak kikapcsolja az emberi tényezőt, hanem egy másik, teljesen független közegbe szól át. Ugyanez jellemzi a hálózaton történő hanggenerálást is: a lehetőség szerinti összes szonifikáció nyersanyagát weboldalakon elérhető tartalmakból, hálózati forgalomból, szervereken tárolt, folyamatosan bővülő adathalmazokból nyeri, s ezeket alakítja egyfajta módon hanggá. Ez a mód lehet egyszerű felolvasás, mint ahogy a Radio Qualia esetén, mely a Linux kernel betűről-betűre történő verbalizálása volt, de lehet a hanggal, mint a semmiből kinövő, és a folyamatos visszacsatolás által gerjesztett önarchívumhálózattá nőtt hömpöllyel történő hosszú vívódás, ahogy azt a Radio Copernicus egyes programjaiban hallhattuk.
Nem véletlen a rádiók kiemelése: az internet adta demokratikus közeg elsőként a hanggenerálás tradicionális módját, előadó-befogadó szembenállását kezdte feszegetni. Jó példa a netrádiózásban megjelenő Peercasting, ahol a rádióhallgatók nem egy központi szerverre kapcsolódnak, hanem egymásnak adják tovább a műsort – jelentős sávszélességet spórolva meg a műsorszolgáltatóknál.
Ezúton jött létre az interaktív, önszerveződő (net)rádiózás, ebbe beleértve a Winamp szavazáson alapuló vezérlését (pl. Radio YX, Lettország) és a valós hanghálózatokat, ahol a végeredményben megszólaló hangot a résztvevők együttesen adják össze, pl. t-u-b-e koncertek Münchenben. Ez olykor egész radikális változatban helyi fesztiválok koncepciójává is válhat, mint ahogy a párizsi Laplace – Nomusic nyílt fesztiválsorozat esetén is, ahol az 1-1 órára bontott napi programban együtt játszik egy helyi és egy távoli alkotó, magukat különválasztva a végeredmény bal és jobb csatornáján. Kiemelném ennek a rendezvénynek azt a sajátosságát, hogy a fellépők sorrendjét, időbeosztását nem szakmai alapon, hanem saját választásuk szerint, foglalásos rendszerben önmaguk szervezik meg.
Általános igény azonban, hogy a résztvevők ne csak additív módon tudják a másik fél hangjait kezelni, hanem abból akár kivonni is tudjanak, ezzel közös erőfeszítésben akár csendet is képesek legyenek generálni. Itt visszaérkezünk a kontrolljelek által behatárolt, szerverhez kötött hanggeneráláshoz, ahol elvieknen bele lehet nyúlni a másik előadó játékába, és ahol ez egy megoldott kérdés – viszont egy olyan decentrált közegben, mint az eddig soroltak, ez korántsem megoldható. Egy sokat ígérő megoldást tapasztaltam a t-u-b-e koncertek esetén, ahol az egyes közreműködők kiválaszthatják, hogy a hangfolyam egészét, vagy csak valamelyik közreműködő hangsávját szeretnék felhasználni. Ugyanez a tendencia átvitt értelemben jelenik meg a fejhallgatón megszólaló Headphone rendezvényeken is (legutóbb épp Pécsett), ahol a közönség két előadó esetén választhat, hogy kit szeretne hallani, és arra a műsorra kalibrálja rádiókészülékét.
Mindezek fényében eredeti kérdésfelvetésünk elhomályosul: a jelenkor kommunikációs vadnyugat-állapota valóban azt szeretné, hogy rendezett metakommunikációval, formális keretek között hagyományos távzenélés történjék? Nem lenne izgalmasabb a sorolt kezdemények továbbgondolása, ebbe beleértve a teljes zenei demokrácia okozta káosz élvezetét, a lokális és online egyidejűségének erősbítését? Mindezek jó esetben oda vezetnének, hogy hangra-videóra alapuló mikroközösségek alakulnak, ahol nem feltétlenül művészi, hanem egyszerűen csak kommunikatív céllal, csupán az együttélés skype és msn-által már írásban megvalósult formáinak más területekre történő kivetítéseként kapcsolódnak össze a tagok.
(3) A pécsi MMI hanghálózatai
A pécsi MMI kereteiben szervezett munkáimat alapvetően és negatíve szőtte át eddig a fenti mottó, eképpen: ha nem tudod uralni a káoszt, élvezd! Nem a magyar oktatási rendszer realitásait akarom ezzel ostorozni, hiszen intézetünk egy-egy, komolyan felszerelt hang- és videólaborral rendelkezik, az évtizedes hardveremlékek mellett a legújabb számítógépeket is használhatják a diákok. És szerencsére használják is, mert ez az, ami inspirált a munkájukat lehetővé tevő vagy épp aláaknázó hálózatok kialakítására. Jelen keretek között csak az ethernet alapú digitális hanghálózatokat sorolom, melyeket 2008. januárjától kezdve alakítottam ki.
Ezek alapját a Múmia nevű linux szerver adja (
http://mumia.art.pte.hu/), mely nemcsak file- és weblapkiszolgáló, hanem „médiaszerver“ is – ami pedig ebben a hangzatos névben bennevan: audio- és videostream-ek futnak rajta keresztül. A hanglabor emellett 9 darab, különböző generációhoz tartozó Apple Macintosh számítógépnek ad otthont, amelyek az eddig említett alkalmazásokat futtatják. A hallgatókat a kurzusok során egy már működő hanghálózat fogadja, így számukra természetes, hogy a gépükhöz csatolt MIDI billentyűzet egy másik géphez kapcsolt szintetizátort szólaltat meg. Ezeket a lehetőségeket a „MIDI szerkesztés“ és a „Hangművészeti műhelygyakorlatok“ c. kurzusok során 2008. tavaszán jártuk végig, de meg kell mondjam, kevés eredménnyel. Épp ezért fordultunk a nyár során a netrádiózás felé, első ízben egy párizsból közvetített és ott is sugárzott helyi illegális talk-in jellegű rádiónak adtunk otthont (Radio Lénine, Bobigny külváros, Lénine Blvrd.), majd a t-u-b-e szerver kialakításával egy, ahhoz kapcsolódó netrádiót tesztelünk rajta. Előadásom utolsó, lényegi része ennek a projektnek a bemutatása.
(4) A tube-S-plug nyílt audiohálózat
A helyi érdekű elnevezéssel bíró szolgáltatás a cikk írása idején tesztüzemben áll. Ez azt jelenti, hogy a mindennapi tevékenység a folyamatos lefagyások kiszűrése és a koncepció körvonalazása. A t-u-b-e nem más, mint egy, alacsony késésű hanghálózatok kialakítását lehetővé tevő segédprogram, amely bármely, vst plug-in-eket kezelni képes audio alkalmazással elérhető. Fejlesztője a német Jörg Stelkens, aki az azonos nevű müncheni klubban folyamatosan szervez távkoncerteket maximum 10 résztvevővel. Általános jellemzője, hogy bár a hang egy szerveren keresztül fut, voltaképpen nincsen „végső“, összegzett hangjel, hanem minden felhasználó maga választhatja ki, hogy az egész folyamból az összegzett jelet, vagy csak egy-egy elemét szeretné-e hallani és feldolgozni. A kulcsszó ez utóbbi, hiszen az eddigi megoldások közül a legegyszerűbb lehetőség ebben az esetben nyitott arra, hogy ne csak hozzátenni tudjunk a másik hangjához, hanem manipulálhassuk is azt – mindezt természetesen élő felállásban. Az összegzett jel természetesen megszólalhat egy erősítőn (mely a világ bármely, internet-eléréssel rendelkező helyén lehet), de meglátásom szerint sokkal nagyobb perspektívát mutat a Peercasting-ra emlékeztető hang-demokrácia. Az általunk létrehozni kívánt szolgáltatás – a világon elsőként folyamatos üzemben - épp ezt a jellegzetességet szeretné erősíteni.
Az említett rendezvényekkel ellentétben a hálózathoz bárki csatlakozhat, és ennek függvényében a résztvevők egymás között határozhatják meg az együttzenélés szabályait. Ehhez társul, hogy bár a weblapon (
http://tubes.art.pte.hu/) alapesetben a szerver képernyőképe látható, azonban annak helyére bárki feltöltheti saját képeit. A metakommunikációt a beépített chat lehetőség képviseli, és messzemenő érdeklődéssel várjuk, milyen szintű és jellegű beszély fog rajta áramolni.